Napról napra

Egy borjúhúsról álmodott. Az lebegett a szeme előtt akkor is, amikor elfogadta a felkérést.  Ezért a megbízásért megengedheti magának a sok egyéb kiadás mellett is, hogy elfogyasszon egy tálnyi ropogósra sült borjút. Mondjuk combot. Azt szereti a legjobban. Talán még egy kevéske paprika is rá lesz szórva. Úgy az igazi. Ám nem kapkodta el. Hosszan tartó megfigyeléseknek szentelte alá az idejét. Nem tartotta magát profinak, de lenézte az olyan amatőröket, akik azt hitték magukról, amivel aztán el is hibázták. Sokan buktak bele ebbe, olyanok is, akik nem most kezdték. Ő is tudta ezt nagyon jól. Ez a mesterség egyike azoknak, amit a társadalom nem ismer el. Nem mellesleg ő sem tette. Azon a véleményen volt, amin a többi „normális” személy. Megvetett dolog volt, amit csinált, és így a személye is. Ha kiderül róla az igazság. Eddig azonban ez nem történt meg. Máshoz meg nem ért. A célszemély, az az ártatlan törékeny nő pedig kilépett az ajtón. Éppen szemben vele egy régiség boltban időzött egy ideje. Ő nyugodtan iszogatta az épp kikért sörét. Bírta a sört, szerette is. Mindenfélét, ami a keze ügyébe akadt. Csak folyjék végig a keserű lé a torkán. Lassan követte biztonságos távolságból. Már eldöntötte fejben. Megvárja, míg a lány kiér a városból és értelemszerűen a legnagyobb kietlenségben az erdő közepén támadja le. Sokszor járták már be ezt a kis útszakaszt együtt. Ő meg a lány. Mindig ugyanazon az úton hazafelé délután, s be a városba reggel. Ez volt az ő kis titkuk. Szeretett így gondolni az áldozataira. Megnyugtató volt. Mintha tudat alatt ők is beleegyeztek volna a történetük lezárásába. Itt és most. Nincs is jobb vég az itt és mostnál. Elmosolyodott. Ő csak egy bérgyilkos. Név, identitás, kapcsolatok nélkül. Még csak azt sem tudja, hogy miért kell ennek a szegény párának meghalnia. Szerelemféltés talán, vagy anyagiak. Mindig ez a kettő a végcél. Büszkeség vagy pénz. Ez a kettő. Sokakat tett el már láb alól. Egyikük se volt kivétel. Egyikük sem. Legalább is legjobb tudomása szerint. Elővette a vadászkését. Nem volt semmi egyebe csak ez a kés meg a fürgesége. Ez vitte bele anno is. Ügyes volt és gyors. Jól vágott az esze ha „helyzet” volt. Nem blokkolt le a legrosszabbkor. Mindenki őt akarta ő pedig úgy döntött, hogy „úgy sincs mit csinálnia”. Most sem volt mi mást csinálnia így hát tette, amit tudott. Habár nem ez volt az amiben meg akart volna öregedni, egyszerűen csak így jött ki. Sosem panaszkodott miatta, hiszen minek? Tudta! Sikeres is volt benne. Most is. A lány azt se fogja megérezni, hogy mögé kerültek. Halott lesz, mire ráeszmélne. És ez így volt jó. Csak egy, tiszta döfés. Kicsit még vergődik, majd békésen a mellkasára hajtja a fejét, ő pedig óvatosan lefekteti a földre. A ruhája szegélyébe törli a vért. Nem marad soká, még egyszer, utoljára megnézi a kedves arcot, megérinti a hamvas bőrt, és elhagyja a falut végleg. Már csak egy valami marad hátra. A borjúhús amit a fizetségéből fog vacsorázni.