Idők végezetéig

Az Időtlenek Síkja úgy burkolózik a félhomályba, mint valami fázós remete. Szégyenlősen rejtegeti a keveset, amit magáénak mondhat, és mégsem az övé: kopár dombjait, kiszikkadt fáit, az emberek világából áttűnő, mára holt tájakat, ősi kultúrák romos épületeit. Mindezt az emberektől kapjuk: a két világot csak könnyű árnyfátyol választja el, tovatűnő életük foszlányai, és ők maguk átderengenek hozzánk a sötét ködön: elhaló dalfoszlányok, gyenge sírás, szívből jövő kacagás. Az élet ezer álarcban táncol körülöttük, nekünk a tompa moraj jut.
Ám míg az ő világukban minden nagyjából állandó, nálunk minden változik: hol itt, hol ott tűnnek fel leomlott épületek csonka romjai, ősi tölgyek kiszáradt törzsei, holttestek és szakadékok, semmibe vezető lépcsők és ajtók. Nekünk, akik itt lakunk, teljesen mindegy, hisz úgy ismerjük minden zugát, mint a tenyerünket, annak ellenére, hogy mindig más dereng át a Fátyolon - minden talpalatnyi hely mintha a saját testünk része volna. Néha halljuk az állatok motozását is - a baglyok huhogása tisztán hallatszik, sárga szemük még itt is világít, máskor száraz avar zörren minden léptünkre, esetleg homokon gázolunk át. Ám az emberek nem hallanak, nem látnak minket. Jobb is így.
Félnek tőlünk, pedig bennünket sosem vezet rossz szándék. Elveszünk tőlük, ez igaz: elveszünk időt, emléket, életet, reményt. De nem azért, mert arra hatalmas szükségünk lenne. Egyszerűen ez az élet rendje. Az emberek veszteségnek fogják fel, pedig ha valami véget ér, akkor azért ér véget, hogy átadja a helyét valami újnak.
Kék füstfelhő formájában Remény suhan el mellettem - követi a Forrást, amely hol erősebben, hol gyengébben, de mindig jelen van nálunk - emberek szenvedéséből fakad, és hömpölyög keresztül a világunkon, mutatva az utat. Az emberek Vérnek hívják.
Van, aki viszolyog tőle, és rá sem bír nézni; van, aki határozottan szereti a látványát; van, aki a munkáját látja benne. De bárki is néz rá, mindenkinek az életet jelenti.
De mi másképp látjuk.
A mi világunkban tisztán látszik; ha ezrek és ezrek szenvednek, akkor térdig gázolunk benne.
Nálunk sohasem alvad meg; mindig vörösen pulzál, így ez az egyetlen fényforrás is.
És bár nálunk a folyékony és a légnemű halmazállapot között van, mégis ránk telepszik, beszennyez minket, és mi nem tudjuk csak úgy lemosni magunkról. Nem is nagyon akarjuk: ez emberi szokás.
Most is vastagon áztatja a földet, én pedig egyre közelebb sétálok a forrása felé. A gőzben árnyalakok rohangálnak, ordítanak, gépfegyvereket fognak, egymásra tüzelnek, vérüket beissza a forró homok... és a mi világunk. A vörös folyam egyre gyorsabban pulzál, utánozva a harcba indulók szívverését: néhányukét még én is hallom, túl a sortűzön.
Holló, örök társam már ott áll, és nézi az árnyjátékot. Ritka az olyan alkalom, amikor nincs velem. Hatalmas szárnyai alatt máris ezernyi lélek alszik, még hallom a halálhörgésüket, mások Hátrahagyottaik nevét suttogják. Az én feladatom pedig nagyobbrészt rájuk vonatkozik.
Ebben a pillanatban az egyik lélek suttogása vékony szálakká alakul, és a messzeségbe tekergőznek. Ujjaim köré tekerem a fonalat, és lépek egyet: azonnal eltűnik előlem a vérgőzös árnyék-csatajelenet - beleolvad a mögöttem terjengő homályba. Egy kis családi háznál állok, ahol egy tisztiruhás árnyalak kopog egy kertes ház ajtaján. Fiatal nőalak nyit ajtót, két gyermekével. Nem hallom tisztán a szavakat: elmosódó szótagok füzére csak, mintha víz alól hallgatnám. Ám az anya sikoltását tisztán hallom. És amikor az első könnyek kibuggyannak, az arcvonásaik is élesebben rajzolódnak ki.
Most.
Megpróbálok egy kevés fehér ködöt a kezembe gyűjteni, majd, amikor kisebb gömbbé alakult tenyerem öblében, köréjük fújom. Ám a füst csak bolyong körülöttük összevissza: utat keres a fájdalmon át a szív felé. Néhány perc után viszont lassan eltűnik a család körül.
Nem hat azonnal. Néhány órának el kell telnie, mire feledni tud majd: perverz fantáziája az összes képet elé rajzolja haldokló férjéről. A forró homokot, a vér vörösségét, az egyenruhát, az idegen szavakat, a parancsokat, a sortüzet. Mintha ő is ott lett volna. Ez a kép élete végéig a fejében marad, de a fájdalom eltűnik majd, mint a könnyű pára. Holló ismét megjelenik mellettem, a család pedig eltűnik. Megfordulok, és a tekintetem Reményre függesztem: egy korhadt ágon ül, és a Fátyolon keresztül a családot figyeli. Ide már nem jön többé.
A homályban elered az eső. Könnyek ezek, a boldogság, a bánat, és megannyi érzelmi állapot könnyei. A sors fintora, hogy bár jó részét én okozom, engem egyetlen csepp sem ér.