Ha ember lennék

Egy kis előszó

Üdvözlet! Hallottam róla, hogy már meséltek rólam, és kicsit félek, hogy alulmúlom az elvárásokat ^^ Első itteni írásom nem éppen a színes ábrándpillangók egyike... ezúttal csak egy snassz kis barna molylepkét sikerült elkapnom - ezt állította nekem az első, akinek megmutattam. De mégsincs szívem elhallgatni... ha nem is annyira szép, mint kellene lennie, azért mégiscsak az első írói lélegzetvételem hosszú kihagyás után. Jó szórakozást!



- ...és aztán jött az a srác... olyan nagy volt, hogy eltakarta a Napot is! Kinevetett, azt mondta, hülye droid, és kiszúrta a szemem egy ekkora - próbálta mutatni a két mancsával a távolságot - karóval. Miért bántottak?
A válasz rettenetesen egyszerű volt: mert nem volt olyan, mint ők. Nem ember. Ő "Más". És a másmilyeneket nem szokták kedvelni. De hogy is mondhattam volna meg ezt neki? Inkább csak sóhajtottam egy mélyet.
- Nem tudom. Nem látok a fejükbe.
Tényleg nem, és ennek néha nagyon örülök.
Beérte a válaszommal, majd himbálni kezdte tömzsi lábait. Már-már azt hihettem, hogy ráunt a témára, és már éppen fel akartam állni, amikor rám nézett az épen maradt szemével.
- Ha ember lennék, ez most fájna, igaz?
Megérkeztünk a kedvenc játékához.
- Nagyon.
- Mennyire?
- Egyfolytában sírnál.
- Az az, ugye, amikor végigfolyik a víz az arcodon, a szemedből?
- Igen.
- És véreznék is, igaz?
- Igen.
- De mi a különbség a vér meg a könny között?
- A vér piros, a könny pedig átlátszó. És sós - tettem hozzá kis gondolkodás után.
- De... - láttam rajta, hogy kereste a szavakat, mert hirtelen lesütötte a szemét. Én közben felkeltem az ágyról, és a szekrényhez léptem. A levegőben nem a csend repkedett, hanem a szavak, amelyek után kis társam hiába kapkodott.
- De mi? - kérdeztem egy idő után, miközben a csavarhúzók között válogattam.
- De mindkettő egy helyről jön - mondta végül.
- Nem. A vér a sebekből folyik.
- Miért, a könny nem?
Ezzel sikerült elhallgattatnia. Végső soron, ebben igaza volt. Beleköthettem volna, de inkább ráhagytam - kezdetleges arcán látszott, hogy elégedett magával, így hát úgy döntöttem, hadd legyen büszke magára.
- Ha ember lennék... - kezdte néhány percnyi csend után - ...azok a fiúk... bántottak volna akkor is?
Arcán nem láttam, de a hangjában éreztem a szomorúságot.
- Ha bántani akarnak, akkor igen. Ha valaki bántani akar, mindenképpen megteszi, legyél bárki.
- Akkor inkább örülök, hogy gép vagyok. Legalább nem fáj, hogy kiszúrták a szemem.
Az tényleg nem fáj. De ha leszorítanak a földre, rád tipornak lábbal, sértegetnek, leköpnek, és végül megcsonkítanak, az nem csak a seb miatt fáj. A szemét meg tudom csinálni, de az emlék benne marad, míg ki nem törlöm onnét. De úgysem fogom megtenni. Talán boldogabb lenne tőle, de semmiképpen sem ugyanaz a kis lény, akit most szinte saját gyermekemként nevelek.
Pedig csak egy házi feladat. A műszerésztanárunk és a pedagógia oktatónk összeesküdött ellenünk: előbbi kijelentette, hogy szereljünk össze egy bábut, akármilyen bábut, hogy mozogjon magától, és később segítőnk lesz; utóbbi intette az osztály nőtagjait, hogy neveljék úgy, mintha saját gyermekük lenne. Mindkét mocsadék hozzátette, hogy év végi osztályzatunkat nagyban befolyásolja a végeredmény, és utunkra engedtek minket.
Huszonnégy éves voltam már, és felnőtt nőként gondoltam magamra, aki majd karbantartó lesz egy helyi műhelyben, és gyermekeket nevel. Kettőt, ahogy a törvény előírja. Több lehet, kevesebb nem. A nők száma drasztikusan csökkent, haldokló fajunk nem engedhet meg magának karrierjének élőt.
Összeszereltem hát, és közben világosodtam meg, hogy mégsem hagytam magam mögött olyan messzire gyermeki életemet, mint azt hittem. Plüssmacira emlékeztető droidot sikerült összehoznom ugyanis: állva a derekamig ért, két szeme két óriási, fehér pont, törzse és végtagjai egyszerű alkatrészek - az egyetem raktárában szedtem őket össze, ahogy az összes csóró diák. A pénzesebbek maguk vették egy helyi műhelyből.
Azóta, hogy egy késő délután magához tért, folyamatosan okítottam: először arra, hogyan segítsen nekem apróságokban - csavarkulcsokat, alkatrészeket adott a kezem alá, segített megemelni a nehezebb dolgokat, akkumulátorokat, később pedig bonyolultabb munkákat is elvállalt, amiben nem gátolta a mérete. Szavakat tanult tőlem szédületes tempóban, először csak a munkájához tartózóakat, majd következtek az élet más területein használatosak. Hamarosan pedig megfogalmazódott benne a lélek egyik alap kérdése: "Miért?" Azóta száz, ha nem ezer kérdése volt nap nap után, a kedvenc verbális játéka pedig a "ha ember lennék" lett.
"- Ha ember lennék, ez fájna?"
"- Ha ember lennék, ez jólesne?"
"- Ha ember lennék, tudnék olvasni, írni?"
"- Ha ember lennék, máshogy gondolkodnék? Más lennék?"
Rengeteg kérdés, és vannak olyanok, amelyekre nem tudok válaszolni. Vagy csak nem akarok.
- ...milyen érzés?
- Mi?
- Nem is figyelsz.
- Csak egy kicsit elkalandoztam - végre megtaláltam, amit kerestem. Megkerültem kis barátomat, és lazítgatni kezdtem a csavarokat a feje hátulján. Ő közben tovább beszélt.
- Azt kérdeztem, sírni milyen érzés?
- Szar.
Horkantott.
- Kicsit bővebben?
Mielőtt válaszolhattam volna, felötlött bennem valami, ami egyáltalán nem tartozott oda. Nem volt neve. Két hónapja, hogy velem volt már, a határidő is lassan lejár, amit a tanáraink adtak, és még mindig nem hívtam sehogy sem. Akkor pedig felötlött bennem, hogy mások bezzeg adtak neki neveket, sértőeket nap nap után, és sírhatnékom támadt.
- Mintha valami nyomná a szemgolyódat - válaszoltam őszintén.
- Olyan valami... mint egy karó?
- Például. És csomót érzel a torkodban. Figyelj csak... azon jár az eszem, hogy mi legyen a neved.
- Én is kaphatok nevet? - rám akart nézni, de visszafordítottam a fejét.
- Csihadj, különben nem tudom megcsinálni a szemed. És kaphatsz, miért ne kaphatnál? Van valami, ami tetszik?
- June.
- June? Miért pont lány?
- Mert lány akarnék lenni. Mint te. Furcsa lenne, ha fiú lennék.
Nem mondtam meg neki, hogy nem lehet sem egyik, sem másik. Végső soron, álmodozni egy robotnak is szabad, nem?