Álom valósága, a valóság álma

Már mocorogsz egy ideje. Még nem érkeztél el odáig, hogy felfogd, a hideg, vagy a puha matrachoz méltatlan keménység zavarja egyre éberebb szendergésedet. Már esélyed sem lesz rá! Ebben a pillanatban ijeszt fel az óra vinnyogó hangja. Nem, nem tépi el rögtön azokat a mérhetetlenül erős szálakat, amik az álomvilághoz kötnek. Megemelt fejedet visszahajtod az összegyűrt takaróra, ásítasz, akkorát és olyan jó ízűen, hogy könny szökik a szemedbe. Nyújtózol, egy macska, de bárki más is megirigyelné a minden ízületet megmozgató már-már tornamutatványod. Az átkozott óra hibádzik csak. Még mindig nyekereg, egyre hangosabban sikítva a füledbe. Bí-Bíbipp-BÍ! Lecsapod! Csapnád, de a kis nyavalyás nincs ott, ahová kezed lendületesen érkezik. Hunyorogva kémleled a szobád padlóját, leestél, most már minden kétséget kizáróan tudatosodik benned a kellemetlen tény. Így hát a tovább gúnyolódó szerkezetet fent találod az éjjeliszekrényen, lenézve rád fúj még mindig az ébresztőt. Elhallgattatod, meg fel is tápászkodsz, miközben világmegváltó erőfeszítéssel igyekszel megtudni az időt. Illene tudnod hány órára húztad fel az órát!
Semmit sem elsietve dobod a takaród az ágyra, majd rendbe teszed, vagy inkább nem? Mosdó, aztán a fürdő következik, mint minden reggel, egészen kiélezett menetrendszerűen. Mikor a tükörbe nézel, még látod a parketta arcodra nyomott átlós vonalait. Gerinckímélő, hogy miért ez jut az eszedbe magad sem igazán tudod, ahogy a fogkefe sörtéire nyomod az üde menta illatú krémet. Reggelizni nem akartál, egészen véletlenül? Üdén, illatosan bújsz bele az ingbe, nadrágba, a zokni már egy bajosabb kérdés. Egyet sem találsz, legalább is olyat, ami egy párt alkotna. Az ágy alól kotrod elő a tegnap viseltet. Szagmintát veszel. Mivel belebújsz, hordhatónak ítéled, és amúgy sem veted le a cipődet, nem igaz? Végre van időd a kinti világra is, ki is nyitod az ablakot, hogy kidugd a fejedet, beleszagolva a korahajnali levegőbe. Hűvös van, oh, de még mennyire. Vissza húzódsz inkább a szoba melegébe, az ablakot sem hagyod nyitva, szellőztetsz majd, ha lesz pár szabad órád. Kiteszed a zakódat, gondosan méregeted a grafitszürke anyagot, de már tudod, hogy nincs menekvés! Kefét ragadsz és harcba szállsz a fehér szöszök és kósza hajszálak ellen, bár az utóbbiban csak annyit sajnálsz, hogy egyik sem a barátnődé.
Az órára téved pillantásod, a perc tört része alatt izzadsz le, mintha kilométereket futottál volna. Átvágtatsz az előszobán, be a konyhába, az alattad lakó majd kilencven éves néni, úgy is süket, nem zavarja, hogy hajnali ötkor valaki felette lovacskásat játszik. Felrántod a hűtőt. A tegnap este megpakolt ételes dobozra veted markod, mint a hetek óta éhező vadállat, majd kirántod azt az émelyítő illatú lónyálat is, amit csak azért iszol, hogy legalább ebédig kihúzd ébren. Aztán segít a majd fél liter kávé. Éljen az egészséges élet! De te most nem érsz rá késlekedni, zsákmányod bevágod a táskádba, egyik lábad itt a másik pedig már amott és már fessnek tűnve a zakódban feszítesz, azon igyekezve, hogy végre beleférjen lábad a menő lakkcipőbe. Kabát, sál és esernyő! Kénytelen vagy vetni magadra egy pillantást, a megszokás hatalma, de csak azért, mert az előszobába is jutott egy tükör.
A tökéletes frizurád már nem a régi, eligazítod, aztán legyintesz, úgy is futni fogsz a busz után, akkor meg nem mindegy? Egész jóképű vagy, csak ne lennél ennyire sápad, kialvatlanság sötét karikáit női praktikákkal, egy kis alapozóval kellene elfedned. Mondtam már, hogy nincs időd? E pillanatban döbbensz rá te is, de az órádat még kénytelen vagy felcsatolni, értékes perceket veszve a makacs fémpöcök miatt, ami nem hajlandó csak úgy, engedelmesen a helyére csusszanni. Megkésve, de kulcsot ragadhatsz. Olyan a kezed, mint bármelyik profi kártyásé. Senki sem zárja nálad gyorsabban az ajtót, három zár, ugyan egy megszokott késésben lévőnek meg sem kottyan és arra is jut időd, hogy megnyomd a lift gombját. Itt van ám a kutya elásva. Hívtad, de nem jön! Pillantásod kiélezett pingpong mecset idéz, ahogy a kijelző és órád számlapja között ingázik. Lépcső? Már szaladsz is lefelé, a korlátba kapaszkodva megkockáztatod, hogy két, három lépcsőfokot is magad mögött hagyj. Épségben és a liftet messze leelőzve értél le és kocogtál tovább, ki az ajtót, megkezdve a maratoninak tűnő futást a megállóig.
Az ég sötétszürke és világosabb pamacsokat gyűr, hogy kifacsarja belőlük a vizet. Nem esik, csak szitál. Felesleges csak ennyiért kinyitni az esernyőt és nyugodt szívvel lekésni a buszt. Befutsz, épp időben, pont a busszal együtt. Felszállhatsz, lihegve, megizzadva a másik egynéhányszáz utassal együtt és élvezheted a sorsot, amit a konzervdobozba zsúfolt heringek is „már nem élnek meg”. Büdös van és meleg. A mögötted álló még egy fékezésnél sem tudott nélküled megállni a helyén, egy táska éles sarka már egyre idegfeszítőbben fúrja az oldaladat. Az alattad ülő idős néni gely parfümjének illata nem csak az orrodat, de a gyomrodat is izgatja. Rosszul vagy! Az ablakot egy fázós banya éppen most csukatja be, megrándul az arcod és azért imádkozol, hogy a véletlen hozza csak úgy, hogy az ő nyakába sikerül majd gyomod áldását okádni.
A párától egyre füstösebb szürke színt öltő ablaktábla ködös világában keresel támaszra, az lassan elnyeli viszolygó ábrázatod mását és végtelenül lassan változó kinti világ képét sem mutatja meg neked. Cseppek torz képében keresel alakokat, apránként bogarászod ki az üveglapra valamikor felírt trágár üzenetet. Lehunyod a szemed. A fülhallgatókból kiszivárgó zenék kavarodó zaja, a motor monoton, olykor erősödő zúgása varázsütésre válik semmivé. Csivitelést hallasz, kacér trillákat, apró csipogást, olyat, amit nagyon, nagyon régen nem hallottál már. Hülyének nézhetnek, ahogy nagyot szippantasz. Hehe, ők nem érzik azt, amit te! Édes, fűszerez, felpezsdítő és izgalmas illat aromája hívogat és miért is ne mennél? Az eső, az édes cseppek áztatta föld, a zöldek és virágok tompává lett, harmonikus elegye ez, te tudod és vágyod. A beton és a tömény piszok, amit elszórnak, vagy éppen lustaságuk végett otthagynak taszító és egyben végtelenül undorító, meg nem szokható. De benned is kifejlődött, mint utazótársaidban is, az érdektelenség. Nem szólsz, nem teszel ellene. Átléped, morogsz egy sort és aztán elfelejted.
A fémkaszni nyikorog, megbillensz és ezzel visszazökkensz a valóságba. A lábadon taposnak, de te sem vagy kíméletesebb! Esernyőd kampós vége beleakadt egy szoknyába és hogy nem szenvedtél el egy pofont, mikor a fa nyele kellemetlen helyen érte az asszonyt, a következő fékezés rántó erejének köszönheted. Kínosan érzed magad és fülig vörösödsz, ahogy hallgatod az asszony – érthető – utálkozó kifakadását. Le akarsz szállni! A vér mind erősebben lüktet a füledben, szédülsz, talán. El fogsz késni, a főnököd megint megpróbálja hangja erejével leszakítani a fejedet a nyakadról, ugrik a fizetésed x százaléka. Tisztában vagy vele, de most akkor is le kell szállnod! A kitartásod egyszeriben elpárolog, nem is a kapaszkodót fogod, csak azután markolsz görcsösen a fémre, mikor a férfi lerázza magáról kezed. De néz a jó oldalát! Eljutottál az ajtóig, majdnem olyan dicsőség, mint megmászni a Csomolungmát, de még várnod kell, még egy kicsit, egy egészen keveset.
Nyílik az ajtó, nem törsz előre, hagynád a félelmetes csordaszellemben egyesülő embereket levonulni, de magukkal sodornak. A kinti levegő arcon üt, kipufogó gáz és vizelet csípős aromáját kellene érezned, de mézédes a levegő. Csodálkozva lépsz, észre sem vetted igaz? Belegázolsz egy addig kristálytiszta vízzel telt pocsolyába. Megütközve figyeled, ahogy a homokszemek felkeverednek, mint sejtelmes szellemek, vagy viharos estén a csipkefüggöny leng, kavarog és lassacskán megnyugszik. Kilépsz belőle, fel sem tűnik a nyekergő hang, zizeg is egy kicsit. Orrodba bekúszik a régóta vágyott fahéjas illat és a nyál is összefut a szádban, ahogy érzed az édesen-vajas tésztát szétomlani a szádban, amihez hozzákeveredik a megsült alma fanyar-édes krémessége. Ismerős, de nagyon régen nem hallott hangra kapod fel a fejed. Mennyi is voltál akkor? Hét? A kert vadregényes bokrain túl, a mindenféle virággal körbeültetett utcatábla mögött, a tornác megkopott fehér keretén túl, ott, az ajtóban. A gömbölyded asszony tálcával a kezében, édes mosollyal ráncoktól terhes arcán mintha csak rád várna. Habozás nélkül dobod el az esernyődet, meg sem ütközöl rajta, hogy fejed fölé tartottad ez eddig. Rohansz, szinte repülsz felé. Sírnál, érzed a fojtogató könnyeket, de a szíved nevet és az ajkaid küszöbét így nem lépheti át más, mint az öröm kacaja. Kis híján kiütöd a tálcát a régen látott kedves személy kezéből, átöleled, mélyen magadba szívva a jóságos illatot, a régi, csak hozzá tartozó édes illatot.
Riadtan nézel a hátad mögé, fel az égre, ahol a szivárvány egy olyan példányát pillantod meg, ami valóságosabb, élénkebb, mint amit eddig valaha láttál. Ijesztő az a sötétség, ami a végén örvénylék. Torz, hideg világ. Nem vágysz oda, de a szeretett személy csak szelíden néz tovább, te pedig könyörögsz neki, hajthatatlan vagy, ahogy szemedből előtörnek a bánat könnyei. Lehajol hozzád, átölelve lehetetlenül kicsi tested, hiszen már felnőttél, nem?
Az átkozott óra rémiszt kis híján halálra, meg is billensz, mint ormótlan zsák, takaródba gabalyodva zuhansz a földre. Szitkozódva igyekszel az óra törékeny műanyag vázát egyé tenni a lakkozott préselt fáéval, míg végre a precíz szerkezetben megmozdul az a kis rugó és elhallgat. Merőn, dühösen és szemrehányóan nézed, aztán kelletlenül állsz talpra, hanyagul az ágyra dobva a takarót, majd beveted, igaz? Kiballagsz, mosdó és fürdő, majd a szobában magadra veszed az előre kikészített ruhadarabokat, csak a zokni hibádzik, de maradt tegnapról egy már viselt pár. Felveszed, de már töprengve szemléled a sötét anyagba bújtatott lábaidat. Ismerős a mozdulatsor? Persze, hogy az! Minden reggel ezzel a „rutinnal” hajtod végre ugyan azt. Már kefével a kezedben állsz, amikor az idődet mérő árulóra pillantasz, merőn nézed, egy percig is állsz talán, de lóhalálában indulsz meg, célod a hűtő és a benne lévő két doboz. Már a táskádban túrva rendezed el őket, amikor megakadsz a mozdulatban. Jó lesz egy is? Megvonod a vállad. Sál, kabát és tétovázol, ahogy az esernyő égkék nyele után nyúlsz. Elkésel te idióta és még mosolyogsz is hozzá?! Bátran, vidám arccal veszed magadhoz a majd harminc éves esernyőt és egy régi dalt dúdolva lépsz ki az ajtón. Bezárni ki fogja? Nyitva hagyod az ajtót, csak bérled a lakást. Akitől megkaptad, úgy sem kedveled, sokat kér és legalább mindenbe beleszól. Kellemes tempóban szökellve veszed a lépcső fokait, szinte kitáncolsz a nehéz ajtón. Megmondod, csak nekem, hogy minek örülsz így? Hallgatsz, ahogy rohanva futsz a busz elé, amit éppen csak elérsz, de szakítasz időt arra, hogy a kutyája piszkát otthagyó, kikent tini lányra szólj. Nem vette magára, de te sem! Előzékeny vagy és illemtudó, az egyetlen jókedvű ember ma reggel a buszon, már várod a döcögős, kínosan lassú haladást. Izgatott vagy, ott lüktet füledben a vér. Mindjárt megérkezel! Nyílik az ajtó és te megint a tömeg mögött, de általuk sodorva lépsz le a buszról. Egy pillanatra a csalódás keserű grimasza fut arcodra, ahogy kifényezett cipőd talpa a koszos aszfalton koppan. Úgy érzed átvertek. Sírva fakadsz és futnál, át a tömegen és futsz is. Elzúg melletted a rémült moraj, nem hallani, hogy mit kiált az arctalan férfi, te csak futsz, előre messze hajítva azt a kék esernyőt.
Gumicsizmádban nyikorog nedves lábad, sárga esőkabátod szelíden csattog nyomodban, mint bármelyik lovon vágtázó lovag köpönyege. Egy öles kar állít meg, puha és meleg, mint a Nap fénye, ami előmerészkedik a fakuló esőfelhők közül. Nem mersz reménykedni, engedni a csábításnak, de a régen vágyott illat még is megcsitít. Felnézel a kedvesen csillogó barna szemekbe, felálltok, kéz a kézben és együtt csendes beszélgetésbe fogva léptek át a kis kert határán, majd pajkos nótára gyújtva léptek feljebb a fokokon. Nem mersz visszanézni! Átléped a küszöböt és megint csörög azaz istenverte óra…

Én megborzongtam az E/2 miatt, de jó értelemben.... *.*

spolier:

Imádtam.