Harmadik évezred

Ez az ajtó még a klasszikus faforgács-lemezekből összerakott, rétegelt fajta volt, egy kis ablakkal a közepén. Nem lehetett átlátni rajta, részint mert már megülte a por, részint pedig eredetileg is tejüveg volt a kéretlen leskelődők ellen. Felmerülhet a kérdés, hogy akkor minek az üveg? Mégis anno, az emberek úgy gondolták, így néz ki jól, tehát rakattak egyet a bejárati ajtójukra. Ennek a példánynak az volt a veszte, hogy hiányzott róla a másik védőréteg, név szerint egy rács. Ezért törhette be az a huszonéves lány, tajtékozva dühtől, egyetlen szót kiabálva be a néhai lakás belsejébe.
- Anya! Anyaaa!
Válasz ez idáig nem érkezett még, ami a lányt csak feldühítette, de elhatározásában nem ingatta meg. Feltett szándéka volt bejutni oda. Bal karja, mellyel az üveget előbb megtörte, majd ketté-repesztette és végül kis szilánkok halmazaira darabolta módszeres és hisztérikus megnyilvánulásával, feltűnően nem vérzett. Ez az avatott szemnek egyből elárulta, hogy kivel is van dolga az ósdi ajtónak, és lakatlan paneljének. Egy cyborggal.
- Anya! Anya válaszolj! Tudom, hogy bent vagy! Válaszolj kérlek, anya!
Még a cyborgoknak is van anyjuk, sőt, a téves, néhol rosszindulatú néhol minden logikától mentes pletykáktól eltérően, egy cyborg sem született gépnek, vagy gép protézissel. Valójában a cyborg szó maga is csak egy kényelmes társadalmi megkülönböztetése azoknak az embereknek, akik valamilyen úton-módon gépi alkatrésszel kényszerültek helyettesíteni valamelyik tagjukat. Hivatalosan nincsenek is. Ők is emberek. Régen, még akkor, amikor ezt a nagy elhagyatott panelépületet húzták fel, úgy nevezték őket, rokkantak. Pedig akkor is volt már művégtag, műláb, műkéz, és persze itt ki is merült a tárház, azonban azok nem voltak olyan fejlettek és a mi a fő, nem voltak annyira emberi kinézetűek, mint a mostaniak. Egy mai „cyborgnak” inkább előny a gépi művégtag, mint hátrány. Régen látszott a sérült rész. Az ember elhaladt egy mozgásában súlyosan korlátozott mellett és elszorult a szíve. Önkénytelenül is részvétet keltettek, sőt, egyesekben még bűntudatot is saját épségüket látva. Most azonban más volt a helyzet. Egyenesen tömegcikké vált az ilyen olyan, kisebb nagyobb átalakítással járó beültetés, vagy a merészebbek ép karjukat is odadobhatták egy gépiért. Akik nem mentek ebbe bele, talán anyagiak vagy emberi büszkeségből indítatva, irigykedve nézték társaikat, és szép lassan kialakult az ellenszenv, amiből egy gúnynév és egy törvénycikk született. Ez utóbbi kimondta, hogy gépi protézist, csakis orvosi előírással, és csakis olyan helyen lehet beültetni, amit az állam elismert. Az immár csak cyborgoknak keresztelt emberekről nem volt szó benne.
Kint csodásan meleg idő volt. A nap magasan trónolt az égen és bárányfelhők szegélyezték itt ott. Emberi hang nem verte fel nyugalmát a „szellemjárta” panelrengetegnek. Magára maradt múlt századbeli szörnyeteg volt. Pont ideális hely a fiatalok „titkos” találkáira, gyülekezőhelyeire, vagy egy elkeseredett keresés végállomására. Hiszen nem ez az első hely, ahova valaki pont az anyját indul felkutatni. Végül az a hallgatag, magas srác árulta el a kilétét, akit nem mert iskolai dolgokon kívül megszólítani, bár minden vágya volt. Az volt az a pillanat, amikor bevallotta magának, hogy tetszik neki a fiú, amikor félrehívta és bizalmasan közölte vele, hol célszerű tovább kutatnia. Az ajtó azonban zárva volt. Kinyitni lehetetlen kulcs nélkül, ilyennel pedig nem rendelkezett. Elsőre felötlött benne, hogy eltévesztett valamit, rosszul értelmezte a fiú szavait, épp betörni készül valahova, vagy ő hibázott valahol. A sokadik szólongatás, kopogás és dörömbölés után pedig az is eszébe jutott, hogy a fiú összejátszik ellenségeivel, az iskola menő-bagázsával, pedig neki már így is van egy jó hírneve, de egy cyborgot megszégyeníteni mindig jól jöhet. Igen. Ő csak egy cyborg volt. Kicsi kora óta azt várta, hogy mikor kaphat végre egy jó kezet a saját bénája helyett. Született rendellenesség volt, ám ez nem akadályozta meg azokat a kirekesztésében, akik annak előtte pont a rossz karja miatt csúfolták. Sokszor gondolta, hogy jobb volt bénán, mint így, főleg hogy elárulta az a fiú is, akit titkon csodált, mert nem csak jóképű volt, de kedves is és sosem közösködött a hangoskodó krémmel, hanem saját barátai voltak és még így is mindenki menőnek tartotta.
Azután ordítozni kezdett torka szakadtából, hátha meghallja anya valahogy.
- Anya! Anyaaa!
Válasz nem érkezett még, ami csak a dühét szította, de elhatározásában nem ingatta meg. Már csak azért sem, mert nem akarta elhinni azt, hogy a fiú, aki olyan kedves volt vele mindig és most is csak azért hívta el, mert segíteni akart neki, ilyesmire is képes lenne. Hangosan robbant szét a vastag üvegréteg, a szilánkok pedig mindenfelé szálltak egyhelyben maradásra kárhoztatva a lányt. Nem bánta volna azt sem, ha vértől lucskosan törtet át azon az istenverte akadályon, de megígérte anyának, hogy nem keveri magát veszélybe és a véres megjelenés ezt kimerítette volna.
- Anya! Anya válaszolj! Tudom, hogy bent vagy! Válaszolj kérlek, anya!
Egy halk, fülnek alig észrevehető pityegés volt jutalma, melyet bárhonnan felismert volna a legnagyobb zsivaj közepette is. Felderült könnyektől maszatos arca, és újfent nem törődve saját testi épségével a kilincset igyekezett elérni. Fájdalom nem akasztotta meg, a protézisével nyújtózkodott, belül pedig egy lenyomható ajtókilincs várta, hogy elérjék. Nem telt bele olyan hosszú időbe, de nem is volt olyan rövid, mint várta, mire végre átbillent a bütyök, amit kívülről hiába feszegetett. Tágra nyitotta az ajtót. Mostantól maradjon is így! A szoba üres volt, eltekintve egy alig félméternyi, szürke plüsstől.
- Végre! Istenem! Mindenütt kerestelek már!
Kezébe vette. Lágyan, szeretettel húzta végig a kezét rajta sérülést keresve. Egy gyors, precíz mozdulattal megnyomott a nyaki résznél egy elrejtett gombot. Kiugrott belőle két kis memórikártya. Kivette, a nap felé tartotta, komoly tekintettel vizsgálta végig, majd ugyanezt eljátszotta a másikkal is.
- Hát tényleg épségben vagy! Úgy sajnálom!
Óvón ölelte magához, már sírt, most már megengedhette magának.
- Soha többé nem hagylak magadra, jó? Mindig melletted leszek, mindig! Ígérem!
A plüss medve ekkor mozdult csak meg. Rátette a síró lányra picinyke mancsait és halk, zörgő hangon válaszolt. – Jó. Nincs semmi bajod, kicsim?

Kicsit zavaros, de ezt írjuk annak a listájára, hogy több részletben olvastam, és közben is meg-megzavartak. Kicsit csapongó, de hát basszus, hogyan másként tudnád bemutatni a világot, amit egyébként remek húzásokkal és ügyesen ábrázoltál! Nem spoilerezek, de nagyon jónak tartom a fő gondolatot, hogyan is viszonyultak egymáshoz az... emberek. A csattanó számomra ül.
Nagyon tetszik, hogy ezúttal milyen összeszedetten fogalmazol, tartsd meg ezt a jó szokásod. Ha az én véleményem kérdezed, akkor ez a megfelelő út. Messze nem hibátlan, de kinek az írása az itt? Tovább-tovább-tovább, így tovább!

Hmmm
Egy merész húzás volt tőlem, de betettem ezt Karcolatra
az első két hsz hozzá nem túl szép, de nem is elkeserítő. Még jó, hogy nem találják zseninek, és ezért is fogják kielemezni nekem ( remélem)! ^^

Ha vkit érdekel, ebből is lehet tanulni.

A képről elsőnek nekem is egy kicsit más világ jutott eszembe, mint amiben ténylegesen vagyunk, ugyanakkor én nem mertem belekezdeni leírni és részletezni azt. Te megtetted valamennyire és nem sikerült rosszul(!), de ahogy Hedgedog is fogalmazott: kicsit zavaros.
Vagyis nem is tudom. Szóval sok miért maradt bennem. Nyilván ilyen terjedelemben nem lehet mindenre kitérni, sőt, de úgy érzem, hogy a kelleténél több kérdőjel van a fejem fölött, mint amennyinek kéne lenni.

Igen!
Nehéz volt a téma, bele is buktam, de nem sajnálom, hogy mégis kitartottam e mellett, mert olyan vagyok hogy ha vmi befurakszik a gondolataimba azt muszáj kiírnom. Így már mindegy volt.
Merésznek kell lenni x)

Szerintem amíg a legtöbbet hoztad ki magadból, addig nem mondhatod, hogy belebuktál Már azzal is nyertél, hogy megpróbálkoztál vele! Első lépcsőfok az önmegvalósítás felé És tudod, hogy a karcon nem osztogatják az elismerést. Ha igen, az azt mutatja, hogy tényleg érdemes próbálkoznod még vele!