KÉPírók

Amatőr online irodalmi műhely
 
HomeCalendarGy.I.K.KeresésTaglistaCsoportokRegisztrációBelépés

Share | 
 

 A lány pávával (kamaszodás)

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Hedgedog
Admin
avatar

Hozzászólások száma : 41
Join date : 2014. Dec. 28.

TémanyitásTárgy: A lány pávával (kamaszodás)   Szomb. Márc. 14, 2015 10:11 am



– Rajzolj kacskaringós vonalú aranyhalat – kérlelt lelkesen egy csillogó szemű kis tollpamacs az íróasztalom széléről. Kisírt szemekkel, bambán néztem rá üres rajzlapom felett.
– Hát te mégis hogyan kerültél ide?
– Óriási legyen, aranyos vonalakkal – folytatta, mintha nem is kérdeztem volna semmit –, és hatalmas harcsabajusszal.
– Elég! – kiabáltam volna, de a hangom elfulladt. Újabb sírásroham vett erőt rajtam, zsebkendőért kotorásztam az asztalon. Levertem pár tollat, és az egyik zsiráfos kulcstartó is földet ért. Észre sem vettem, hogy közben megint a hajamat rágcsálom.
Kint hatalmas vihar tombolt, amiből pár csepp eső folyton beszökött: az ablak velem sírdogált pocsolyát. Temérdek, az íróasztalomon heverő összegyűrt rajzlap ázott át. A rájuk firkált félkész halacskák idegesen rángatóztak minden újabb csepptől.
– Igazán szánalmas látvány vagy, tudd meg! – mondta durcásan a szörny, és a nyakamra telepedett. Ismerős volt a súlya. Gyakorta hordtam el a vállamon, de eddig sosem jelentett problémát. Tulajdonképpen még barátok is voltunk, hiszen ő adott nekem erőt ahhoz, hogy rajzolni tudjak. Eddig majdnem mindig velem volt.
Az asztal lapjára feküdtem, és a karomba fúrtam az arcomat. Kigördülő könnycseppjeimmel itattam csíkos pulóverem ujját, és úgy éreztem, nem tartozom válasszal.
– Ne pityeregj, na – súgta a fülembe. – Takarítani valód van, nem érsz rá – emlékeztetett.
– Nem – mondtam. – A vihar még az enyém. – Próbáltam határozott lenni, de inkább kérdeztem, mint állítottam.
– Ó, én azt nem tudhatom – búgta negédesen. Játszott velem.
Eddig a viharok, esők, nyári záporok mindig az enyémek voltak: ha leszakadt az ég, a filceim nyomán rengeteg csodás rajz született. A kedvenceim a halacskák voltak. Kislányként gyakran álmodtam, hogy az égből lezúduló eső egy tóvá gyűlik össze a fejemben, és abból úsznak elő a papírjaimra. De az már elmúlt.
Szipogtam és kifújtam az orrom, miközben újra a kinti világra sandítottam. Az eső kitartóan ostromolta az ablakot. A világ egyre szűkült, ahogy a zivatar egyre sűrűbben szakadt a borús felhőkből, és behatárolta a világot. Fokról fokra eltűntette szemem elől a főutca világító lámpasorát. Segített neki a bágyadt szürkületet felváltó sötétség is.
Beleszagoltam a szélbe, ami az ablak mellett szökött be. Friss, párás levegő volt. Semmi varázsa, semmi lenyomata. Ilyenkor azt éreztem, hogy gyűlik bennem a tó. Ezúttal még csak elképzelni se tudtam. Újra könnyek buggyantak ki a szememből.
– Na? – kérdezte a vállamon gubbasztó fekete tollpamacs hallható élvezettel a hangjában.
– Csesződj meg! – szűrtem a fogaim között.
– Itt az ideje, hogy elpakolj. Tegyél egy kis rendet, kifelé a felesleges kacatokkal! – osztogatta a parancsokat, bennem pedig megszületett a muszáj érzése, így felálltam, és további könnyek között, de végiglestem az asztalomon. Ott volt Talabér, a plüssnyúl, az olvasólámpának támasztva; temérdek, nagyrészt már átázott rajz rengeteg színes filccel, több színű és formájú tollal és kopott végű ceruzával beborítva; beszáradt temperák mocskos és összefestékezett ecsetekkel; egy Spongyabobos ébresztőóra, néhány kedvenc könyvem és mindenféle apróságok: a kavicsgyűjteményem, még pár DVD is, amiket aputól kaptam ajándékba.
– Kacatok – ismételte, nekem pedig elfacsarodott a szívem, ahogy végignéztem rajtuk és semmit se jelentettek számomra. Már nem láttam egyiküket sem lelki szemem előtt, ahogy lerajzolva néznek vissza rám. Dühös voltam a tollpamacsra, amiért ezt csinálja velem: megfoszt a képzelőerőmtől. Persze azt állította, hogy nem ő tehet róla, hanem én kezdtem olyanná válni, mint egy felnőtt, de ez igazán nem lehet igaz!
– Hagyjál! – nyögtem fáradtan, de közben már a fiókjaimban kotorásztam, majd az ágyra dobáltam belőlük mindent. Sorra vettem a ruhás- és könyvespolcokat, a különböző figurákkal teli szekrényeket, és pakoltam ki belőlük. Rengeteg olyan játékot vettem a kezembe, amikkel napokkal ezelőtt még adták magukat a fantázia szülte történetek, most azonban üresek voltak és élettelenek.
A sötét kis pamacs vidáman heherészett, és irányított, hogy mit tegyek el, mit hagyjak meg. Pakolás közben félve lestem az íróasztalom felé. Úgy számoltam, hogy még úgy egy óráig fog tartani ez a pokol, utána úgyis mennem kell lefeküdni. Azt kívántam, hogy bárcsak addig el se jutnék az asztalomhoz. Nem akartam, hogy a rajzaim is mind-mind meghaljanak, ahogy azok a tárgyak, plüssök, játékok, emlékek, amiket a fülembe kuncogó furcsa lényke dobozba pakoltatott velem. Nem sírtam, de a szemüvegem még sokszor bepárásodott.
Kimelegedtem és a homlokomon gyöngyözött a veríték, mire átpakoltam a teljes szobámat. Pár kimúlt fantázia és játék-ébresztő dolog már csak zsákokba fért. Azok is akadtak, meg némi spárga is, amivel elcsomóztam a tetejüket.
Végeztem a szobával – már csak az íróasztal maradt ki. A vállamon ülő hangja úgy csorgott a fülembe, mint méz a vajas-kenyérre.
Percekig tanakodtam a rajzaim felett, de aztán csak megbontottam a rendet: sorra tűntek el a szívemnek régebben oly kedves dolgok. Módszeresen körbejártam a lapokat és az ecseteket, filceket, rajzkészleteket, de egy idő után végeztem és nem maradt más hátra. Ott álltam felettük, és sóhajtoztam. Egy ceruzát vettem a kezembe, lapot húztam magam elé, és pár egyszerű vonallal próbálkoztam. Ügyetlenek voltak és tartalmatlanok. Maradtak vonalnak lenni, és nem változtak semminek a kontúrjává, hogy aztán vezessék a kezem további alakokig, hogy aztán már az egész kép előttem feküdjön. A vállamon terpeszkedő lény majd megfulladt a nevetéstől. Letörve eltoltam magam elől a lapot.
Mégsem akarództam eltenni. Eddig biztos voltam benne, hogy tudok valami különlegeset. Lógott a falról pár díj. Két arany a könyvtártól, egy ezüst az iskolai versenyről.
Megijedtem, mikor hirtelen kinyílt mögöttem a szobám ajtaja. Hátranéztem: csak anya volt az. Nem is tudom, hogy kit vártam. A legnagyobb szörny már a vállamon ült.
– Szeretném, ha máskor kopognál, mielőtt berontasz – morogtam.
– Mintha egy parfümboltba jönnék, olyan szag van – jegyezte meg csípősen. Majd körbenézett és hozzátette: – Egy tüchtig parfümboltba. Mi ez a nagy változás? – Az ágyat elárasztó zsákokra bökött.
Elhúztam a szám.
– Igazán nem az én érdemem. De baj van. Mi legyen a rajzokkal? – kérdeztem tanácstalanul. Nem foglalkoztam a fülemben kiabáló hanggal, amelynek gazdája látni se akarta a döglött vonalakat.
Reménykedve néztem anyukámra, mintha tőle várnék feloldást.
– Tudod, ebben dönthetnél te magad – ajánlotta néhány másodpercnyi gondolkodás után. Ez a szójárás merően új dolog volt tőle, a meglepettség ki is ült az arcomra. De azért tetszett az ötlet, és megmozdult bennem valami.
– Akkor maradnak – súgtam magam elé, miközben halovány félmosolyra kanyarodott a szám széle.


– Így van – mosolyodott el az ifjú hölgy –, én vagyok az, személyesen. Hallottam, hogy érdeklődött az egyik képem iránt. – Telefonba beszélt, így csak arra kellett figyelnie, hogy elnyomja hangja remegését. Szíve úgy vert, ahogy viharos óceán hullámai döngetik a partokat.
– Igen, a halak gyakran előforduló motívum a képeimen… Ahhoz a kiállítók ragaszkodtak, de csak egy gyerekkori darab – magyarázkodott –, inkább ajánlanám magának a „Lány a pávával” címűt… Értem. Hogy csak ne ajánlgassak magának. – Az ezerszínű madár, amely élénk figyelemmel kísérte a beszélgetést, nem tudta eldönteni, hogy gazdája előbb elpirult, és csak utána kacagott fel, vagy fordítva.
Érdeklődve oldalra hajtotta a fejét, miközben a lány búcsúzott, majd bontotta a vonalat.
– El sem hiszem. Megvették a képem!
– Én mindig is csak dicsértem a halaidat – tárta szét csillogó szárnyát, majd könnyedén a levegőbe emelkedett.
– Nem mindig tűnt úgy.
– A változáshoz idő kell. – Kecses mozdulattal szállt a művésznő vállára, aki jól ismert terhet üdvözölt újra.
Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 
A lány pávával (kamaszodás)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
KÉPírók :: SO RANDOM :: KÉP ÍRÁSSAL-
Ugrás: